A tömegember

Bevezető megjegyzés: Az eddigi idézetek főleg a világhoz, a világ megéléséhez való inautentikus, minden egyénitől mentes viszonyt írtak le. Martin Buber a hitelesség felől közelíti meg az emberi viszonyt. A "szerelem" és "barátság" szavak értelme mára annyira eltorzult (amennyiben hiányzik belőlük a kötődés eleme), hogy talán érdemes elgondolkodni Buber meglátásain.

Terminológia: Buber sajátos nyelvet használ; műve középpontjában az Én, Te, Ő, Az szavak állnak. Ezek közül a Te az Én-nel hiteles viszonyban álló másik embert jelenti, Ő az, aki csupán egy másik ember a sok közül, míg az Az kifejezés minden olyan objektumra használatos, amelyekkel nem állunk semmféle élő jellegű viszonyban (mint pl. a tárgyak).

***

A világ kétarcú az ember számára, amiként kétarcú az ember magatartása a világban. Az ember magatartása kétarcú, amiként kétarcú az alapszó, amit mondani képes. Az alapszók nem szavak, hanem szópárok. Az egyik alapszó az Én-Te szópár. A másik alapszó az Én-Az szópár, ahol az Az helyett Ő is állhat, anélkül, hogy az alapszó megváltoznék. Így hát az ember Én-je is kétarcú. Hiszen az Én-Te alapszó Én-je más, mint az Én-Az alapszó Én-je. (...)

Mikor az ember azt mondja: Te, az Én-Te szópár Én-jét is kimondja. Mikor az ember azt mondja: Az, az Én-Az szópár Én-jét is kimondja. Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Az Én-Az alapszót sohasem mondhatja egész lényével az ember.(...)

Aki azt mondja: Te, az nem valamely tárgyat vél. Mert ahol valami van, ott másvalami is van, minden Az más Az-zal határos, Az csak azáltal van, hogy másokkal határos. Ahol azonban azt mondjuk: Te, nincsen másvalami. A Te nem határos. Aki azt mondja: Te, annak nincsen valamije, annak semmije sincs. De a viszonyban áll.

...A személy kimunkálása az arisztokratikus típus kimunkálását jelenti, azaz olyan emberét, aki nem hajlandó keveredni az arctalan egyetemes közeggel, belsőleg független és szabad, felemelkedik az élet magasabb tartalmához, és leereszkedik a megalázott, szenvedő és a felemelkedés lehetőségétől megfosztott világhoz. (...)

Egy másik fontos probléma is összefügg az arisztokratizmussal: a rendkívüli, nagy emberek, illetve a középszerűek különbsége. (...) Egy rendkívüli tehetséggel megáldott ember a természete alapján lehet átlagos, köznapi. (...) Azt az embert tarthatjuk rendkívülinek, jelentősnek, aki nem békélhet meg a köznapisággal és a létezés végességével, aki bensejében a végtelenség felé tör, nem fogadja el az emberi létezés végleges objektivációját. (...) A valódi arisztokratizmus nem jog, nem privilégium, önmagának semmit sem követel, hanem ad, felelőssé teszi az embert, és a szolgálat kötelezettségét rója rá. (...) Az igazi arisztokrata szokatlanul érzékeny és szenvedő, az urak viszont durvák és érzéketlenek. Az úr lényegében plebejus, az uralkodás plebejus dolog. Az objektiváció folyamatában a szellemi plebejusság figyelhető meg. (...) De mindez jelenti-e azt, hogy a személyes arisztokratizmus mintegy önmagába zárt marad, és kifelé semmiben nem fejeződik ki? Természetesen nem. Ám más perspektívában fejezi ki önmagát, nem a szocializáció, hanem a kommunitáriusság perspektívájában, az emberek perszonalista közösségében, az "én" és a "te", nem pedig az "én"-nek az "ő"-höz, a tárgyhoz fűződő kapcsolatának perspektívájában.

Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. Budapest: 1997, Európa. pp. 220-4.  

Ha a közéletre gyakorolt hatás szempontjából vesszük szemügyre ennek az új típusú embernek a pszichológiai alkatát, a következőket látjuk:

1. veleszületett, alapvető eleme, hogy az élet könnyű és fölös, s hogy nincsenek benne sorsszerű korlátok; következésképpen minden átlagemberben megtalálható az uralkodás és a győzelem érzése, amely

2. arra sarkallja, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen, és hogy jónak és tökéletesnek tartsa erkölcsi és szellemi vagyonát. Ez az önelégültség azután oda vezet, hogy hogy elzárkózik minden külső közeledés elől, becsukja a fülét, nem gondolkozik el saját nézetein, s nem számít másra. (...)

3. mindenbe beleavatkozik,és tapintatlanul, megfontolatlanul, szabályok és fenntartások nélkül érvényesíti közönséges felfogását...

(pp.122.-123.)

Gondolom, mindez világosan jelzi, hogy milyen kirívó torzulást jelent az "öntelt úrfi". Mert ez az ember arra született, hogy azt csináljon, amit akar. Tulajdonképpen ugyanaz a tévhit jellemzi a "család szeme fényét" is. Jól tudjuk, miért: a családi környezetben minden, még a legnagyobb vétek is végeredményben büntetlenül maradhat.

(p.127.)

...Mert a tömegember létében ez a meghatározó: a komolytalanság, a "tréfa". Tetteiben soha nincs meg a visszavonhatatlanság eleme.

(p.130.)

A tömegember tökéletesnek tartja magát. Azért van szüksége a hiú embernek másokra, mert velük akarja megerősíttetni az önmagáról megálmodott képet. Következésképpen a nemes ember még ebben a beteges esetben, a hiúság "vakságában" sem érezheti magát igazán tökéletesnek. A mai középszerű emberben, az új Ádámban ezzel szemben fel sem merül, hogy kételkedjék saját tökéletességében. Önbizalma, akár Ádámé, paradicsomi. Mivel a lelke eredendően zárt, hiányzik belőle mindaz, ami lehetővé tenné, hogy felfedezze saját tökéletlenségét: vagyis nem hasonlítja magát máshoz. (...)

A buta egész életében, menthetetlenül buta. Ezért mondta Anatole France, hogy végzetesebb ostobának lenni, mint gonosznak, Tudniillik a gonoszság olykor szünetel; a butaság ellenben soha. Ez nem azt jelenti, hogy a tömegember buta. Ellenkezőleg, a mai tömegember okosabb, szellemi képessége nagyobb, mint bármelyik elődjéé. Csakhogy ennek a képességnek semmi haszna; képességének ködös tudata tulajdonképpen csak arra készteti, hogy ne használja az eszét, és hogy még jobban befelé forduljon. Egyszer s mindenkorra szentnek tekinti az a sok közhelyt, előítéletet, gondolatfoszlányt, vagy épp üres szót, ami véletlenszerűen felhalmozódott a lelkében, s amit -csak naivitással magyarázható vakmerőséggel- mindenütt érvényre juttat (...) nem arról van szó, hogy a közönséges ember inkább kiválónak, mintsem közönségesnek tartja magát, hanem arról, hogy a közönségességhez való jogot, a közönségesség jogát hirdeti és érvényesíti.

(pp.96.-97.)

A tömeg -látva a nagyságát és sűrűségét, ugyan ki gondolná?- rajta kívül állókkal nem kíván együtt élni. Halálosan gyűlöl mindent, ami rajta kívül áll.

(p.103.)

...az új tömeg minden különleges indok nélkül eredendő és állandósult állapotnak tekinti az élet korlátlan szabadságát. (...) Elégedett önmagával úgy, ahogy van. Hajlik rá -minden hiúság nélkül, naivan, a világ legtermészetesebb módján-, hogy önmagában mindent elfogadjon és helyesnek tartson, legyen az vélemény, vágy, elfogultság vagy ízlés dolga. Miért is ne tenné, ha mint láttuk, semmi és senki nem ébreszti rá, hogy másodrangú, hogy nagyon is korlátozott ember, aki nem képes megalkotni, se megtartani azt a rendet, amelytől oly gazdag és boldog az élete, s amelyben megerősítést nyer a személyisége? (...)

A kiválasztott vagy kiváló ember ellenben alkatánál fogva belső szükségét érzi, hogy egy rajta kívül és felette álló mértékhez folyamodjék, s azt készséggel szolgálja. (...) Ha véletlenül nincs mit szolgálnia, nem találja a helyét, és újabb, még nehezebb, még igényesebb célokat állít maga elé, s azok igájába áll. Ez hát a fegyelmezett élet- ez a nemes élet. A nemességet az igényesség, a kötelességérzet határozza meg, s nem pedig a jogok.

(pp. 89.-90.)

A nemesség számomra az igyekvő élettel azonos, amely önmaga tökéletesítésére törekszik, s amely igyekszik túllépni azon, amit elért, s önmagának kötelességként és igényként kijelölt célok felé halad (p.92.)

Mert amikor a közönséges ember szembekerül ezzel a technikailag és társadalmilag oly tökéletes világgal, valójában azt hiszi, hogy az a Természet alkotása, és teljesen elfeledkezik róla, hogy az sok kiváló elme zseniális munkájának az eredménye. (...) Ezzel el is jutottunk a mai tömegember pszichológiai képletének két első vonásához: az egyik a vitális vágyainak, tehát a személyiségének a korlátlan kiterjesztése; a másik, a teljes hálátlanság mindaz iránt, ami megteremtette számára a gondtalan létet. Mindkét vonás megtalálható az elkényeztetett gyermek jól ismert pszichológiájában. (...) Akkor kényeztetünk, ha nem korlátozzuk a vágyakat, ha azt a benyomást keltjük valakiben, hogy neki mindent szabad, és hogy semmi kötelessége sincs. Az ilyen szabályok közt felnövekedett gyermek sosem tapasztalja meg önnön határait. Minthogy megkíméljük őt minden külső nyomástól, másokkal való bármilyen összetűzéstől, valóban az az elképzelés alakul ki benne, hogy hogy csak ő létezik, és megszokja, hogy nem számol másokkal, s főleg olyan valakivel nem számol, aki felette áll. (p.86.).

A tömeg az "átlagember". Így ami korábban merő mennyiség volt -a sokaság-, most egyfajta minőségi meghatározássá válik: ez a közös tulajdonság, az, aminek nincs társadalmi meghatározottsága, az embert jelenti, amennyiben az nem különbözik társaitól, hanem önmagában egy általános típust ismétel meg. (...) Mindenki tömegnek számít, akinek nincsenek sajátos szempontjai önmaga -kedvező vagy kedvezőtlen- megítéléséhez, s úgy érzi, hogy olyan "mint mindenki", és ez nem nyomasztja, hanem nagyon is kedvére van, hogy másokhoz hasonlónak érzi magát.  (...)

Amikor a "kiválasztott kisebbségről" beszélnek, a megszokott állnok szóhasználattal gyakran kiforgatják a kifejezés értelmét, mintha nem tudnák, hogy a kiválasztott ember nem afféle nagyzoló, aki mindenkinél magasabbrendűnek képzeli magát, hanem az, aki önmagától többet követel, mint másoktól, még ha magas követelményeinek nem is tud megfelelni. Nem kétséges, hogy az emberiséget a követlezőképpen lehet a legradikálisabban két részre osztani: az egyik csoportba tartoznak azok az emberek, akik akik sokat követelnek maguktól, és szüntelenül nehéz feladatokat és kötelességeket vállalnak, a másikba pedig azok, akik semmilyen különleges követelményt nem támasztanak magukkal szemben, akik úgy élnek, hogy folytonosan azok akarnak maradni, akik, nem igyekeznek tökéletesíteni önmagukat, és akik akár a bóják, ide-oda sodródnak (pp.44-45.).

Korunknak az a jellemzője, hogy a közönséges lélek nemcsak tudatában van közönségességének, hanem van mersze, hogy jogot követeljen a közönségességnek, és mindenütt azt érvényesíti (p.48.).

Ha egyszer már alaposan számba vettük, hogy milyen is ez a ma uralkodó embertípus, akit én tömegembernek neveztem el, a hasznosabb és drámaibb kérdések kerülnek majd előtérbe: Vajon megreformálható-e ez az embertípus? Más szóval: orvosolhatók-e a benne található súlyos hibák? Mert hát -mint majd látja az olvasó- itt egy hermetikus emberről van szó, aki igazából mindennemű felsőbbség elől elzárkózik.

(...)

Vajon képes-e egy mai huszonéves olyan élettervet alkotni magának, amely egyéni képet mutat, s amelyet épp ezért sok önálló kezdeményezéssel, sajátos erőfeszítéssel kell majd megvalósítania? 

(id.mű, p.29.)

Hamarosan rá fog jönni, hogy tervének útjában áll az embertársa, ahogy az életét is szorongatja mások élete. S a korára jellemző alkalmazkodási képesség akkor majd arra ösztönzi, hogy lemondjon mindennemű cselekvésről, sőt minden egyéni vágyról, és ellenkező irányba fog elindulni: mindenki által osztott desideratából álló, standard életet képzel el magának, és belátja, hogy azt csak úgy érheti el, hogyha másokkal együtt, közösen igényli vagy követeli. (p.30.)

...ez a sebtiben megalkotott és csupán néhány silány absztrakcióra támaszkodó embertípus, mely -éppen jellege miatt- Európa minden zugában egy és ugyanaz. Neki köszönhető, hogy az egész földrészen egyre inkább fullasztóan egyhangú, lehangoló képet mutat az élet. Ez a tömegember abból az emberből lett, akit megfosztottak saját történelmétől, akinek nincs a múltban gyökere, és aki -épp ezért- engedelmesen követ minden "internacionális" eszmét. Nem is ember ez, csupán egy emberi burok, amely puszta idola foriból áll; nincs "benseje", önálló -megváltoztathatatlan, elidegeníthetetlen- belső lénye, megmásíthatatlan énje. Ezért mutat hajlandóságot arra, hogy színleg bármi legyen. Csak vágyai vannak; azt hiszi, hogy kizárólag jogai vannak, s nem hiszi, hogy lennének kötelességei: ez az az ember, akit nem kötelez a nemesség- ez a sznob (sine nobilitate). 

(...)

Mivel a sznobnak nincs önálló sorsa, mivel nem érzi, hogy valamilyen meghatározott és megmásíthatatlan cél megvalósítására él a földön, képtelen felfogni, hogy vannak egyéni küldetések és sajátos üzenetek. 

(...)

Európában a szabadság mindig is készenlétet jelentett, teret, hogy azok legyünk, akik igazából vagyunk. Érthető, hogy az le akar mondani a szabadságról, aki tudja, hogy nincs igazi feladata. 

(José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Nagyvilág: 2003; p 16.)