...A személy kimunkálása az arisztokratikus típus kimunkálását jelenti, azaz olyan emberét, aki nem hajlandó keveredni az arctalan egyetemes közeggel, belsőleg független és szabad, felemelkedik az élet magasabb tartalmához, és leereszkedik a megalázott, szenvedő és a felemelkedés lehetőségétől megfosztott világhoz. (...)

Egy másik fontos probléma is összefügg az arisztokratizmussal: a rendkívüli, nagy emberek, illetve a középszerűek különbsége. (...) Egy rendkívüli tehetséggel megáldott ember a természete alapján lehet átlagos, köznapi. (...) Azt az embert tarthatjuk rendkívülinek, jelentősnek, aki nem békélhet meg a köznapisággal és a létezés végességével, aki bensejében a végtelenség felé tör, nem fogadja el az emberi létezés végleges objektivációját. (...) A valódi arisztokratizmus nem jog, nem privilégium, önmagának semmit sem követel, hanem ad, felelőssé teszi az embert, és a szolgálat kötelezettségét rója rá. (...) Az igazi arisztokrata szokatlanul érzékeny és szenvedő, az urak viszont durvák és érzéketlenek. Az úr lényegében plebejus, az uralkodás plebejus dolog. Az objektiváció folyamatában a szellemi plebejusság figyelhető meg. (...) De mindez jelenti-e azt, hogy a személyes arisztokratizmus mintegy önmagába zárt marad, és kifelé semmiben nem fejeződik ki? Természetesen nem. Ám más perspektívában fejezi ki önmagát, nem a szocializáció, hanem a kommunitáriusság perspektívájában, az emberek perszonalista közösségében, az "én" és a "te", nem pedig az "én"-nek az "ő"-höz, a tárgyhoz fűződő kapcsolatának perspektívájában.

Nyikolaj Bergyajev: Az ember rabságáról és szabadságáról. Budapest: 1997, Európa. pp. 220-4.